Nehéz napjaim vannak - mint biztosan másnak is sokszor -, és tegnap jutott az eszembe egy régi könyvből az az idézet, hogy "sem a jó, sem a rossz dolgok nem tartanak örökké...."

Anélkül, hogy bármit is tennénk, a jó dolgok rosszra, a rossz dolgok pedig jóra fordulnak, és ha végiggondolom az életemet, akkor tényleg így is van. Tehát a pohár soha nem félig üres és soha nincs félig tele, egyszerűen csak félig van, nem?

És éppen amikor ilyesmiken gondolkoztam, láttam meg ezt a fotót:

Egy templom tornya, a befagyott tó (Resia-tó, Olaszország) közepén... Az örökkévalóságnak szánták, megtervezték, felépítették, emberek ezrei fordultak meg itt vasárnaponként, sokakat itt kereszteltek meg, és nem maradt más belőle, csak egy torony, ami lehet, hogy ugyanúgy el fog tűnni, mint az épület többi része.

Vagy itt van a másik kép:

Venezuela.... csodálatos épület lehetett, de ezt mi már nem fogjuk látni, csak a képzeletünkre bízhatjuk magunkat, mert ellepte a tenger (óceán?) a templom jó részét.

Az jutott az eszembe, hogy azok az emberek, akik építették ezeket a hajdani templomokat, biztosan nem gondolkoztak azon, hogy azok megsemmisülhetnek egyszer (az, hogy a tenger szintje ennyire megemelkedik, álmodni sem merték), és ez a szerencse, mert ha ezt tudták volna, lehet, hogy nem is kezdenek bele a munkába, nem igaz?

És itt szállok vitába azokkal, akik arról beszélnek, hogy élvezzük csak a "mát", éljünk mindig a jelenben, más nem számít....., mert szerintem igenis számít!

Hiszen sokszor nem tudjuk élvezni azt a pillanatot, amiben éppen élünk, csak az tart minket lendületben, hogy tervezünk valamit, hogy benne vagyunk egy folyamatban, aminek majd a távoli jövőben lesz meg az eredménye, a vágyaink, a "bakancslistáink", azok a tervek, amiket még meg szeretnénk valósítani, nem sokkal fontosabbak ezek néha, mint a perc, amelyet éppen próbálunk továbbgörgetni?

Vagy itt van az advent, számomra, aki imádom a karácsonyt, az egyik legszebb időszak.... amikor a jelen maga a jövő, a várakozás.

Néha pedig el lehet merengeni a múlton, elővenni a fényképeket, leveleket, naplót.... és a múlt egyszerre jelenné válik, hiszen újra átélhetjük ami történt, vagy csak elképzelhetünk olyasmit, ami megtörténhetett.

A zongora, ami itt maradt, ki tudja, miért.... ahogyan én képzelem ezt a házat, ezen az estén a házigazda elegáns öltözékben fogadta vendégeit, pezsgő a kézben, finom vacsora illata az étkező felől, és amikor utoljára játszott valaki a zongorán, lehet hogy éppen szíve hölgyét próbálta elkápráztatni a játékával, aki aztán másnapra találkát ígért neki....

Az én életem is sokszor elakadt már, amikor biztos, hogy nem segített a jelen pillanat, csak a múlt szép emlékei, vagy a remélt jövő.... 

Nekem nagyon sok olyan álmom van még, amit valóra szeretnék váltani... orgonálni egy templomban, elmenni a saját fotókiállításomra :))), megnézni Mont Saint Michelt..... és még ezer terv, ami mindig ott lebeg a szemem előtt, amikor éppen a jelenben nincs semmi szerethető...

Szóval az én egyik receptem a "túlélésre" az, hogy ilyenkor tervezek csak igazán!

Mert mindannyian építünk egy templomot, nem? Egész életünkben tervezzük, mindig új lendülettel építjük a következő szintet, és ha ügyesek vagyunk, akkor soha nem bontjuk vissza, bár sajnos biztosan kárt szenved idővel....

... és mivel tervekből sosem elég, tegnap elhatároztam, hogy el fogok utazni a Resia tóhoz, és arra fogok gondolni, amikor ott állok a partjánál, hogy ez volt az a kép, ami olyan sokat segített nekem a jelenben, ami addigra már csak múlt lesz....